[2009.05.15. 14:44]

- Az Ön által kidolgozott mobil építészet a társadalmi mobilitás biztosításához szükséges folyamatos átalakítás lehetőségét teremti meg. Mennyiben hatottak elméletére az izraeli kibucépületek?

- A kibucokat azt ott lakók építik, és kis helyiségek tetszés szerint összekapcsolható vagy szétválasztható variációiból állnak. Nagy hatást gyakoroltak rám 1946-ban, mikor jómagam is egy kibucban éltem. De nem csak az épületek, hanem az ott lakók mentalitása is befolyásolt, mely a szoros közösségi élet és a nagyon igényes individualizmus kombinációja.

- Ön matematikával is foglalkozik. Egyik legutóbbi könyvében a kiszámíthatatlanságot tematizálta, melyet a mobil építészet fontos elemének tart.

- A valóság folyamatosan módosul, ahogy az emberek is, akik olyan gyors ritmusban és annyira kiszámíthatatlanul változnak, hogy legtöbbször ők maguk sincsenek tudatában ennek. Bármilyen környezetben élünk is, az mindig a „próbálkozásról” szól. A lakók áttolnak egy széket a szoba másik felére, átrendezik a bútorokat vagy a dekorációt. Hát akkor miért ne változtathatnák meg az ablakok helyét, vagy tolhatnák át a falakat máshová? Nagyon meglepődtem, mert nem számítottam arra, hogy mennyire valóságosnak érzik majd ezt a problémát a fiatalok. 1958-as publikálásakor az építészek azért kedvelték az ötletemet, mert megcsapta őket belőle az idősek elleni lázadás szele. A mai fiatal építészek számára azonban mindez már evidens, és illeszkedik az elképzeléseikhez.

- Az öntervezés elmélete szerint az építész nem a fő megalkotója az épületnek, városnak, hanem csak a keretszerkezetet bocsátja a későbbi használók rendelkezésére. Bár több ilyen épület is megvalósult már, nem gondolja, hogy szabadidejét a saját háza, munkahelye vagy a helyi mozi, bevásárlóközpont megtervezésre szánó felhasználó egy illúzió?

- Véleményem szerint az építészek tévednek, mikor azt hiszik, az épület akkor van készen, mikor befejezik a terveket, hiszen már az építtető is rengeteg dolgot megváltoztat, és valójában a lakók azok, akik „élővé“ varázsolják a házat. És ha egyszer a lakó választ függönyt az ablakhoz, meg növényt elé, akkor miért ne tervezhetné meg magát az ablakot is? Indiában, Sanghajban és Hongkongban számtalan olyan épületet láttam, melyeken annyit toldottak-foldottak, hogy csak igen nehezen lehetett megállapítani, melyek voltak az eredeti részek. Egyébként Európában is tapasztalhatjuk ezt bizonyos szinten, hiszen a történelmi épületek mind megváltoztak felépülések óta. Az öntervezés a lakások, házak esetében a leggyakoribb, de előfordul, hogy kereskedelmi épületeket is így terveznek. Az angers-i gimnáziumot használói eszelték ki, ahogy egy olasz cég központját is annak munkatársai tervezték. Az építészeknek meg kellene tanulniuk népszerűsíteni az öntervezés módszerét, mert az embereket ez csak akkor kezdi érdekelni, ha biztosak benne, hogy elképzeléseik megvalósulnak.

- A 2003-as velencei Biennálén Ön „A szemét gyönyörű” címmel állított ki egy faliképet, 2006-ban pedig diákjai az Ön kézikönyve alapján építettek olcsó anyagokból különböző struktúrákat. Hogyan látja az újrahasznosított anyagok használatának jövőjét az építészetben?

- Való igaz, hogy a művészet feladatát is fontosnak tartom abban, hogy felhasználja az újrahasznosítható anyagokat. Emellett a szegény francia külvárosok, az ún. „bidonvilles” gyakorlatát is megemlíteném az újrahasznosítás kapcsán. Ott ugyanis eredeti formájában használják fel a hulladékot, és az, hogy nem alakítják át, nagyon energiakímélő.

- Itt egy kicsit lázadozik az esztétikai érzék, de úgy látszik, az Űrvárosban nyugodtan elégethetjük majd az ilyen témájú könyveket. Vagy bútorokat építünk belőlük. Most komolyan, mi lesz a városképpel?

- Jogos a kérdés, de gondolja csak meg, hogy az esztétikai koncepciók egyénenként különbözőek. Ha az utcán sétál, egészen másképp „programozott” embereket lát. Kinek jó, kinek rossz az ízlése, persze ezt is csak Ön ítéli meg így vagy úgy. És ugye Ön sem örülne, ha mindenki uniformist hordana?

- Nem, bár vannak olyan „ruhák”, azaz házak, melyektől sokunk szívesen megszabadulna. Mégis mikor demokratizálódhat annyira a társadalom és az építészet, hogy elterjedjen az öntervezés?

- Szeretjük emlegetni a demokráciát, pedig valójában alig van néhány igazi. Az, hogy valakit választok, aki helyettem dönt, teljesen más, mintha én magam döntenék. Mi csak „nevekről” döntünk, nem ügyekről. Talán Svájc áll egyedül közel az igazi demokráciához, hiszen ott ügyekről szavaznak. A demokrácia ráadásul nem jelent egyben intelligenciát is, inkább csak felelősséget. Ha döntenem kell valamiről, megpróbálom felmérni a konzekvenciákat – és ha rosszul döntök, csak magamat hibáztathatom.

Yona párizsi otthonában unokájával További képek a galériában >>

- Constant Nieuwenhuis utópikus Új Babilon koncepcióját számtalanszor összevetették már az Ön Űrváros koncepciójával. 1968-ban Nieuwenhuis kritizálta, hogy Ön nem foglalkozik a tömegkultúra újonnan felmerült követelményeivel, és a technikai-praktikus értelmet elnyomja a szociológiai és a kulturális.

- 1961 óta ismertem Constantot, mindig is baráti volt a kapcsolatunk. A válaszom az, hogy a tömegkultúra kirekesztő. Ez nem újdonság: gondoljunk csak arra, hogy az egyes nyelvek kialakulása is tömegkultúrát feltételez. Ha egy nyelvet használunk, az azt jelenti, hogy egy bizonyos szabályrendszer szerint kommunikálunk. Ez viszont nem jár azzal, hogy az adott szavak alatt mindenki ugyanazt is érti. A tömegkultúra tehát egyúttal el is ismeri az egyének egymástól különböző interpretációit. Szerintem épp a tömegkultúra elfogadása teszi lehetővé, hogy más egyéniséged lehessen, mint a többieknek.

- Ha már tényleg ennyire a szociológiai aspektusra helyezi a hangsúlyt: nem találja problematikusnak, hogy az Űrvárosban az épületek a lehető legkisebb területen érintkeznek a talajjal, így a lakók gyakorlatilag elveszítik a kapcsolatot a földdel?

- Így van, valóban elvesztik a földdel a kapcsolatot – csakúgy, mint a legtöbb nagyvárosban élő ember. De hiszem, hogy több kapcsolatuk lesz vele, mint annak, aki mondjuk most a 20. emeleten él. Egyrészt az Űrvárosban csak 4 emelet lenne, míg itt Párizsban a házak átlagosan 5-6 emelet magasak. Ráadásul az én lakásomnak pontosan olyan alaprajza van, mint a fölöttem vagy alattam levőnek; az Űrvárosban pedig a teljesen szabálytalan berendezkedés lesz a jellemző, azaz változatosabb lesz. A talaj a lakószintek alatt helyezkedik el, és egyaránt lehet közlekedésre, kiskertként vagy parkként használni, így sokkal több zöldfelület alakítható ki az Űrvárosban, mint a mai nagyvárosokban. A gazdálkodás színtere pedig a faluról a városba helyeződne. Ilyesmire egyelőre csak Hollandiában, illetve Ázsia és Dél-Amerika szegényebb vidékein találunk példát. Az Űrváros alatt viszont azokon a helyeken, ahol megfelelő fény van, bármit meg lehetne termeszteni.

- Hiába lenne csak négyemeletes, azért magassága miatt mégis a felhőkarcolók jutnak eszünkbe az Űrvárosról. Mi a véleménye a mai funkciótlan, magamutogató felhőkarcolókról?

- Nem szeretem a képmutató épületeket. A hipokrita építészet csapda, gondoljunk csak 9/11-re. Nem vagyok boldog sem Dubai-jal, sem a mai párizsi felhőkarcoló-lázzal; Sarközy “Nagy Párizs” terve éppúgy a telekspekulációkat szolgálja, mint a Párizs jelenlegi képét a 19. század közepén kialakító Haussmann báró ügyletei. Azt gondolom, a megközelíthetőség, nyitottság igen fontos: az Űrvárost például úgy terveztem, hogy minden oldalról számos úton megközelíthető legyen. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha olyan szerkezeteket építünk, melyek nem túl magasak.

- Tehát az Űrvárosokban ellehetetlenülnének a telekspekulációk?

- Sajnos nem. Az Űrvárosban legfeljebb az ingatlan helyett a rácshálózat egyes pontjaiért menne a harc. Úgy is mondhatnánk, azért küzdenének, hogy megszerezzék az „előfizetést“ egy otthonra.

- Látom, akármennyire is utópista, nincsenek illúziói az emberi természetről. De beszéljünk a már megvalósult elképzeléseiről, például a Pompidou Központban őrzött Friedman Európája tervről.

- A kontinensváros hatvanas években készült tervében egész Európát egyetlen hálózatként képzeltem el. A háló rácspontjai a legnagyobb, már létező európai városokat kötik össze egy gyorsvasút segítségével. E városok tulajdonképpen olyan szerepet töltenek be, mint a metróállomások egy metróhálózatban, hiszen egy 160 kilométeres sebességgel száguldó vonat 30 percenként érne el egy-egy állomást. A francia TGV, mely már más országokba is átlép, azóta lehetővé tette, hogy Párizsból 3 óra alatt Marseille-ben, 2 óra alatt Londonban vagy Strassbourgban, és 1 óra alatt Brüsszelben legyünk.

- Emellett új típusú múzeumokat is tervezett.

- Nemrég publikáltam az önépítő múzeum tervét: a Szajna fölött átívelő többszintes, folyamatosan kialakuló hídváros száz év múlva funkcionálhatna múzeumként. Szerintem ez nemcsak a leggazdaságosabb, hanem a legautentikusabb módja is egy múzeum kialakításának. Ráadásul itt nem lenne múzeumépület, „szentély”, mely magára tereli a figyelmet, s végre csakis a kiállított tárgyakkal foglalkoznánk. 2007-ben utcamúzeumot alakítottam ki Olaszországban, ahol egy téren tárolókat állítottam fel, és olyan tárgyak kerületek bele, amiket a város lakói javasoltak. 2008-ban pedig egy afgán kulturális alapítvány felkérésére az Afgán Civilizáció Múzeumán dolgoztam. Szerintem az „öngyűjtő” múzeum lehetne a valódi „civilizáció múzeuma”. Ellentétben a régészeti múzeumokkal, ahol véletlenszerűen talált leleteket állítanak ki, az utcamúzeum a közösség tagjai által nagyra értékelt tárgyakat mutatja be.

- És mit szól a mai magyar építészethez?

- A háború után elvesztettem a kapcsolatot a magyar építészettel, s ide csak Polónyi Károly neve jutott el. Az utóbbi időben azonban többször is jártam Magyarországon, egyszer előadást tartottam, egyszer pedig a Nemzeti Színház építészeti tenderére adtam be a tervem. Ekkor találkoztam néhány fiatal építésszel, és azt hiszem, nekik talán lesz néhány új ötletük.