[2008.09.25. 10:12]

- Gondolom, dolgoztál már néhány Park Avenue-i lakosnak.

- Előfordult. Most például John Portman, az ingatlanguru tartozik a megrendelőink közé.

- Hadd tegyek fel egy naiv kérdést: itt ülünk a Wall Street-i irodádban, rengeteg fontos projekten dolgozol, híres megrendelőid vannak – akkor te most starchitect vagy?

- A Wall Street csak Magyarország felől nézve tűnik fontosnak, itt már máshogyan állnak hozzá, hiszen nem olyan, mint régen. Nem pusztán pénzügyi központ többé, hanem lakónegyed, sőt még múzeumok is nyíltak itt. 9/11 után rengeteg ember ment tönkre, és eladták a Wall Street-i épületeiket. Ez, amiben mi most ülünk, félig üres volt, és nagyon olcsón lehetett hozzájutni. A honlapomon egyébként találhatsz egy olyan cikket, melyet egy neves magazin jelentetett meg; azt vizsgálták, mely épületek azok, melyek tönkreteszik New York városképét. Olyan illusztris társaságban szerepelt az egyik házam, hogy gondoltam, ezt mindenképpen tudatni kell a megrendelőimmel, így feltettem a weboldalunkra…

- Rendben, humorral is el lehet ütni egy kérdést. Akkor talán mesélj a kezdetekről!

- Magyarországról 7 éves koromban, 1964-ben jöttünk el. A brooklyni Pratt Institut-ban végeztem, mely akkoriban neves egyetem volt, mindig az első öt közé tartozott, és a tanulók számát tekintve a legnagyobb építésziskola volt Amerikában. Ma meglehetősen konzervatív szellemiség uralja, de az én időmben még nagyon progresszív volt. Emlékszem például egy olyan feladatra, mikor a tanár által kiadott értelmetlen szót kellett házként megtervezni, majd mindezt megindokolni. Az egyetem elvégzése után három évig egy hatalmas, 500 embert foglalkoztató irodában dolgoztam, majd 28 évesen – mivel biztos voltam benne, hogy mindent tudok már az építészetről – megnyitottam a saját irodámat. No job too small, no fee too big, azaz se túl kicsi projekt, se túl nagy díj - ez volt a mottóm kezdetben.

Talán megbocsátható, ha az ifjú titánoknak túlteng az önbizalma, különben sosem mernének belevágni semmibe…
Persze, és én is csak mosolygok a fiatalokon, akik azt gondolják, minden a kisujjukban van. Ha elég okosak, maximum a felét tudják annak, amit hisznek. Ebben a szakmában mindig naprakésznek kell lenni, hiszen nemcsak a törvények, hanem a technika is szélsebesen változik. Korábban az Autocad-dal dolgoztunk, ma már a Revit-tel, mely 3D-ben tervez.

Az ehhez csatlakoztatott háromdimenziós nyomtató a makettek kinyomtatására, lézerrel való kivágására, összeragasztására, lefestésére is képes. Ez nagyon drága eljárás, csaknem 700 dollár egy 1 láb magas makett, de csodálatos dolog. Nem én vagyok az első, aki ezt használja, mindenesetre még New York-ban is kevesen élnek vele, hiszen mindössze 3-4 éve van a piacon. Rengeteg technikára emlékszem, amire ma már nincs szükség - például a fiatalok a csapatomban már nem is nagyon tudnak szabadkézzel rajzolni, ami korábban fontos volt - de nem tudom kiradírozni ezt a tudást, hogy újat tegyek a helyére.

- Volt valaki építész a családban?

- Nagypapám. Saját kivitelező cége volt, Hajós Alfrédnak is dolgozott, a margitszigeti uszodát például ő építette. Bergida Árpád nevéhez fűződik a mai Andrássy Hotel épülete, valamint a Lipótmező egyik szárnya is. Ő tervezte továbbá a nemrég eladott MÚOSZ székház belsejét is. Ezt a házat egyébként a harmincas években egy gazdag lány számára vették a szülők nászajándékba, aki azonban az esküvő előtt beleszeretett valaki másba – egy József Attila nevezetű költőbe – így a lakodalomból nem lett semmi, a házba a szülők költöztek be. Nagyapám sokoldalú ember volt, nemzetközi futballbíróként dolgozott. A nácik ölték meg útban az egyik haláltábor felé.

- Ha a fiad is építész lenne, már beszélhetnénk családi hagyományról.

- Ritkán mesélek a fiamról, mert itt a gyermeküket sokan státusszimbólumként mutogatják. Márton 4 éves és 4 hónapos, és már tudja, hogy építész akar lenni. Az az érzésem, ez egyelőre csak az életveszélyes, az épületek külső oldalán az építészek által használt lifteknek köszönhető. Imád rajtuk utazni – az apjával ellentétben!

- Álommegrendelés?

- Szerencsére ismernek már annyira a megrendelőim, hogy megbíznak bennem, tudják, hogy nemcsak a saját elképzelésemet, hanem egyben az ő álmaikat is igyekszem valóra váltani. Ezt úgy érem el, hogy nem ragaszkodom egy stílushoz, így minden épületem az adott helyhez és emberekhez alkalmazkodik. Annyit kívánok mindössze, hogy ez a szabadság a jövőben is megadassék nekem.

Ajánlott linkek:

Kapcsolódó cikkek:

nyomtatóbarát változat | ajánlás ismerősnek