[2008.08.21. 17:05]

– Miért éppen műkorcsolya?

– Nagyon eleven kisgyermek voltam. A bölcsődébe nem vettek fel, egyrészt mert sok jelentkező volt, másrészt mert édesanyám még nem dolgozott az öcsém miatt. Tiszaújvárosban már akkor is volt jégpálya, a mamám pedig elvitt a korcsolyaiskolába, hátha ott levezetem a felesleges energiáimat. Először csak heti egy-két alkalommal jártam, később pedig kiválasztottak, és azt mondták a szüleimnek, ha akarják, gyakrabban is levihetnek. Levittek, és ott ragadtam.

– 13 évesen költöztél fel Pestre, mégpedig a család nélkül…

– Nem volt egyszerű, de volt, ami éltessen. Kiderült, hogy Tiszaújvárosban nem folytathatom tovább edző híján, és fel kell jönnöm Budapestre. Én már nem emlékszem rá, de a szüleim mesélték, hogy akkor egyfolytában sírtam. Mire fölhívták Kozári Klári nénit, akivel korábban egy versenyen voltam, hogy tanácsot kérjenek tőle, ő pedig azt mondta: ha csak az a gond, hogy nincs hol lakni, hát lakjon nálam! Épp akkor költözött haza Svédországból Száraz András többszörös magyar bajnok, és ő kezdett el velem foglalkozni. Ezután hol Száraz András, hol pedig Gurgen Vardanjan volt az edzőm a pályafutásom alatt.

– Milyen egy élsportoló, ha kamaszodik? Az edződ azt nyilatkozta valahol, hogy nem voltál épp könnyű eset.

– Amit az edzők mondtak, azt mindig igyekeztem maximálisan végrehajtani, hiszen mindig a legtöbbet akartam kihozni magamból, akár nyolc, akár tizenhat éves voltam. A tinédzserkor azért számít választóvíznek, mert az ember teste sokat változik, és nem biztos, hogy az addig megtanult technikákat át tudja vinni ezen az időszakon. Gyakori, hogy a sportoló kamaszkora előtt hibátlanul teljesít, majd éveket küzd, hogy visszanyerje régi formáját. Az amerikaiak ezt úgy oldják meg, hogy például Sarah Hughest és Tara Lipinskit, akik mindketten 16 évesen nyertek olimpiát – egyikük 1998-ban, másikuk 2002-ben – rögtön profinak igazoltatták le, így befejezték a versenyzést. Nálam máshogy alakult a történet; 14 évesen már kijutottam az Eb-re, és a 14. helyen végeztem. A következő évben azonban nagyot nőttem, és a terhelés miatt eltört a lábfejem, így elúszott a szezonom, pedig akkor is kvalifikáltak az Eb-re. Miután felépültem, rosszul estem egy edzésen, és a bal pengémmel belerúgtam a jobb lábfejembe. Az így keletkezett hajszálrepedés miatt még egy szezonom kényszerpihenővel telt. 1998-ban azonban bebizonyosodott, hogy érdemes volt tovább küzdeni, és átvészelni a nehézségeket, mert minden világversenyre, köztük az olimpiára is kijutottam.



– Egyszóval meg sem fordult a fejedben, hogy profinak állj?

– Nem, mert engem mindig hajtott, hogy jobb és jobb eredményeket érjek el. A 2006-os év például kifejezetten hullámvölgynek számított, de tudtam, hogy nem hagyhatom abba, még egyszer meg kell mutatnom, mire vagyok képes. 2006 márciusában végül edzőt váltottam, azóta ismét Gurgen Vardanjan-nal készülök, és egyre jobb teljesítményt nyújtok, pl. felnőtt világkupát nyertem, az Eb-n negyedik, a vb-n pedig tizenegyedik lettem.

– Mi hajt még?

– Mindig szezonban gondolkodom, és igyekszem csak a legközelebbi célra nézni, nem a távolba, mert az sosem vezet jóra. A legközelebbi feladat, hogy a világkupákon jól szerepeljek. Az évi hat világkupából csak kettőre lehet meghívást kapni a világranglista-helyezés alapján. Én már jó ideje a 6. és 10. hely között vagyok – ez minden verseny után változik – így most Moszkvába és Kínába is megyek. Kínában gyakorlatilag egy mini világbajnokság lesz, hiszen csak 12 lány indul, de a legjobbak. Az idei Eb-n is szeretnék jól szerepelni, és úgy érzem, van esélyem, hogy dobogóra álljak – de ez nagyon apró nüánszokon múlik. Sokak szerint tavaly is megérdemeltem volna a bronzérmet, de egyéb okokból a finn lánynak ítélték. Aztán jön a kvalifikációs vb, ahol reményeim szerint sikerül megszereznem az olimpiai kvótát.

Ajánlott linkek:

Kapcsolódó cikkek:

nyomtatóbarát változat | ajánlás ismerősnek