[2008.08.11. 23:50]

Kinek kell a parasztház?

– Kik azok az emberek, mely társadalmi rétegekből jönnek, akiknek önök házat építenek vagy újítanak fel?

K.M. – Nemigen lehet behatárolni. Mikor a Káli-medence divatba jött, akkor a városi értelmiségiek nyaralónak vették meg ezeket a házakat. Utána a nyolcvanas években elindult egy nyugati hullám, németek, osztrákok, hollandok, svájciak jöttek ide. Fel is mentek az árak. Akkor lett igazán nehezebb a dolgunk, mert a külföldiek a saját otthonukban megszokott építészeti stílusokat – alpesi házak stb. – próbálták itt is meghonosítani. Meg kellett velük értetni, hogy a megvásárolt ingatlanuk milyen más, nem éppen forintban kifejezhető értékeket hordoz.

P.L. – A pénz is nagyobb mennyiségben érkezett, ezért hatalmas, tájidegen házakat akartak építtetni. Nekünk az volt a feladatunk, hogy az igényeket visszaszorítva megpróbáljuk rávenni őket arra, hogy a falu nagyságrendjéhez igazodó emberi léptékben gondolkodjanak: úgy tervezzünk át épületeket, hogy azok ne nőjenek túl a falu arányain, és az egységes utcakép is megmaradjon. A másik fő szempont, hogy helyi anyagokat: nádat, követ használjuk az építéshez. Szerencsére nem is tudok olyan házról, ahol ne sikerült volna jobb belátásra bírni a tulajdonost.

A Bakonnyal viaskodva (Salföld) (fotó: Farkas Tibor) További képek a galériában >>

– Azt olvastam az önök honlapján, a nepiepiteszet.hu-n, hogy a modern építészet sok üvegfelületet, műanyagot, vasbetont használ, amely sokszor öncélú és fölösleges.

P.L. – Az emberben irányított vagy kódolt dolog, hogy merrefelé vonzódik, ökonomikusabb-e, organikusabb-e a szemlélete, vagy pedig beleszeret a mai, modern high-tech világba. Ha azt vesszük alapul, hogy a mai világunk mennyire energiaherdáló, akkor ez az elkövetkezendő generációkra vetítve életellenesnek is nevezhető. Úgy kezeljük az utódainkat, mint az elítélteket. Ha továbbra is ezt a struccpolitikát folytatjuk, és a homokba dugva a fejünket csak a mai hasznot nézzük, akkor ez szörnyű jövőt jósol.

– De a népesség olyan nagyszámú, hogy a városok léte teljesen természetes, ahol a modern építőanyagokat is felhasználják. Nem lakhat mindenki falun.

P.L. – De minden ember választhat, hogy a városon belül egy gazdaságosabb, kevésbé energiafelhasználóbb életet akar-e élni. Egyébként falun is lehet teljes életet élni az infrastruktúra kiépítésével: víz, villany, gáz, csatorna, úthálózat, telefon, internet. A mindenkori kormány vidékfejlesztési politikája erről szólna.

K.M. – Ön azt mondta az előbb, hogy kénytelenek az emberek a városba költözni. De miért lennének kénytelenek? A kényszert a politika, a gazdaságpolitika diktálja, figyelmen kívül hagyva a kialakult kulturális-közösségi struktúrákat.

P.L. – A számítógépek világában mindenhol meg lehet élni. Például a szomszédom számítógépen grafikákat tervez, az ország különböző pontjain székelő cégeknek. Az szinte lényegtelen, hogy honnan hová tervez az ember, hogy hol van a műterme.

K.M. – A parasztember anno, az iparosítási hullám idején nem önként hagyta el tanyáját, otthonát, és költözött panelbe, mert az az általa megszokott életviteltől kívánatosabb életforma lett volna. A vidéki lét mesterséges degradálása, a havi fizetés elég nyomós ok volt az otthon elhagyására és megtagadására. Ezt a létformát nem szabad leépíteni. És az építészeknek sok dolguk lenne, ha körülnézünk az országban.

Emberi léptékű harmonikus utcák nyomában

– Önök azt is mondják, hogy a régi falun a házak harmonikus utcaképet adtak.

P.L. – Ma már nehéz megmondani, hogy mit is jelent ez pontosan. A harmincas években még Budapesten is törekedtek arra, hogy harmonikus utcaképek szülessenek. De nézzük meg ma a Kálvin teret, ahol hatalmas üvegpaloták keverednek teljesen más stílusú és karakterű épületekkel. Nyilván gazdasági érdekből születnek ezek a döntések. Vidéken törekedni kell arra, és így lehet értéket menteni, hogy a közel egységes arculatú utcákat megtartsuk – a régi léptékkel, építészeti és formai értékekkel együtt.

K.M. – Ehhez kapcsolódva el kell mondani, hogy történt azért léptékváltás, mert a funkcióváltásnak megfelelően ezek a régi épületek is átalakultak. A mi házunk is alacsonyabb volt, kettő méter húsz centi belmagasságú épületben ma már elég nehéz élni. Persze az arányokat kordában kell tartani.

– De miért jobbak ezek a házak, mint a modern családi házak?

K.M. – Sok-sok generáció tapasztalata, tudása eredményeként alakultak ki a jó értelemben vett háztípusok, beépítési módok.

P.L. – Valahogy genetikus alapon működik a dolog. Ezek az épületek egyfajta szeretetet sugároznak. A felújított parasztházakban szeretünk lakni, a mai, modern lakásokban pedig nem biztos. Ez egy nagyon furcsa dolog. A ház formai és népi jegyeit szeretettel alkalmazta a parasztember. Például a vakolatdíszek esetlegessége, üzenete jelzi a ház és építője közötti közvetlen viszonyt.

– És mennyiben racionálisabbak ezek a házak, mint a maiak?

P.L. – Nagyon racionálisak: annyi a tér, amennyi kell, abszolút funkcionális. A terek közötti kapcsolat, a lakó- és gazdasági épületek elhelyezése, tájolása, az udvar „benépesítése” mind-mind tapasztalaton, tudáson alapuló következmény.

– És manapság hogy zajlik a felújítás vagy egy új parasztház tervezési folyamata?

K.M. – Első szempont a megrendelő életvitelének feltérképezése.

– Vagyis a megrendelő személyiségére kell alakítani a házat?

P.L. – Lényegében komplex terv készül: az építészeti tervek olyan belsőépítészeti megoldásokat is tartalmaznak, mint például épített konyha, kályha, csikótűzhely és kemence, vagy kültéri tűzrakó helyek (szabadtéri kemence). Tehát valóban a megrendelő elképzelését tükrözze az elkészült terv. És amit nagyon fontosnak érzek: építés közben állandóan felügyelem a kivitelezést, szinte odaköltözöm, mert építés közben számtalan részletkérdés merülhet fel, amit vagy ott a helyszínen a kivitelezővel egyeztetünk, vagy tervet készítek (részlettervet). Például kemence, lépcső, de még a homlokzaton a vakolatdíszek is terv szerint – az építtetővel való egyeztetések után – épülnek meg.