[2008.07.01. 16:54]
– 25 éves a Budapesti Városvédő Egyesület. Melyek azok az eredmények, amelyekre a legbüszkébbek?
– Az embernek napra készen kellene tudnia erre válaszolni, de ez nem megy, hiszen a dolog tulajdonképpen összefoghatatlan. Ha például azt mondom, hogy az V. kerület polgármesterével megkoszorúztuk a Podmaniczky Frigyes szülőházán elhelyezett emléktáblát, akkor az egy abszolút hétköznapi esemény, csak éppen el kell mondani, hogy ehhez be kellett azonosítani, hogy melyik házban született, el kellett készíttetni egy emléktáblát, ki kellett találni azt, hogy az V. kerület polgármestere (mindegy, hogy éppen milyen pártállású) és a Városvédő Egyesület elnöke együtt koszorúzzanak a születésnapon. Nota bene, a Magyar életrajzi lexikonban január 20. van írva, holott június 20. a születés időpontja, és azt is tudni kell, hogy Szabad György annak idején engem nagyon megszidott, hogy sztárolom itt Podmaniczky Frigyest, miközben ő meg más politikai aspektusból másképp értékeli. A lényeg az, hogy Podmaniczkyt „meg kellett csinálni”, és ahhoz, hogy az ember idolt csináljon, ahhoz a letolásokat is vállalni kell – mindkét oldalról természetesen. 1848–49-cel is így vagyok: megpróbálom a forradalom és szabadságharc emlékhelyeit fontossá tenni az országban, elég szép sikerrel egyébként. Podmaniczky Frigyesről csináltattam szobrot, emléktáblát, ünnepnapot, díjat, amit minden évben a Város- és Faluvédők Országos Találkozóján adunk át, amelynek mindig más város ad otthont, idén például Tapolca.
Ráday Mihály
Úgy gondolom, hogy 25 év történetét végigmondani nagyon nehéz, de azért vannak emlékezetes sztorik, mint például amikor még az „ántivilágban” fővárosi vezetőkkel autóztam, és vittem őket, mint Harun al Rasidot, hogy megmutassak bizonyos dolgokat a városban. Nem én ültem az ő autójukba, mert az feltűnő lett volna, hanem ők ültek be a Trabantba vagy a Skodába, mikor mim volt éppen. Egyszer az akkori fővárosi tanácselnökkel együtt autóztunk, és megálltam vele a Podmaniczky téren, amit Ságvári Ágnes segítségével sikerült átkeresztelni, aki egyébként annak a Ságvárinak a húga, tehát abban a rendszerben elfogadott volt. Megálltunk és mondtam a tanácselnöknek, hogy nagyon szép ez a tér, de nem kellene-e ide egy Podmaniczky-szobor. Azt válaszolta, hogy ma már ez nem elfogadhatatlan ötlet – milyen szoborra gondolnék? Én meg azonnal kinyitottam a csomagtartót, elővettem a kis mintát, hogy ilyenre, mert Kő Pál megcsinálta előre félméteres méretben, hogy meg tudjam mutatni mindenkinek. Így lett aztán Podmaniczky-szobor.
Számomra tanulságos az, hogy az egyik fővárosi tanácselnök elfogadta az ötletet, egy másik elkezdte csináltatni, és a rendszerváltás után a főpolgármester felavatta. Azok a tevékenységek, amiket egy városért tesz az ember, tudnak pártoktól függetlenek lenni, bár éppen az elmúlt idők változásai olyanok, hogy ez egyre nehezebb, mert mindenki elfogultan néz mindenkire. Éppen idefelé jövet, egy Range Roverből, egy csodálatos terepjáróból kikiáltott egy emberke keleties kiejtéssel, hogy „Rádajji úr, aszt csinájja meg a fílmjeiben, hogy a mágyárok hogyan árujják egymást.” Én mondtam, hogy ez a műsor másról szól, de nyilván igaza van a tapasztalatai alapján.
A sikereket aztán könnyen elfelejti az ember; tulajdonképpen jegyezze meg a történetírással foglalkozó valaki; mindig új feladatok motiválnak. Az egyik ilyen mai feladatunk a postaládák ügye. A Magyar Posta illetékes vezetői eldöntötték, hogy nem hajlandók megőrizni a 100 évnél is régebbi, alsó ürítésű, hagyományos díszítésű, öntött fémből készült levélszekrényeket, és az egész országban kicserélték irtózatos pénzért irtózatos vacakokra. Most legalább Budapesten próbáljuk őket megmenteni, és bár az elmúlt évben közel húszezer postaládát szereltek le és pusztítottak el büntetlenül Magyarországon, s az újak még csak nem is felelnek meg a kormányrendeletnek, a helyzet még mindig nem reménytelen. Persze ez összetett munka: civil mozgalom, meg az önkormányzat illetékes bizottságával, meg a műemlékvédelmisekkel való együttműködés, aztán ott van a televíziós műsor, vagy újságcikkek írása, tehát az elérendő célt több irányból kerítjük be. Ez ügyben még féltékeny sem vagyok, ezért rendszerint arra kérem a levélírókat is, akik engem megkeresnek, hogy próbáljanak meg ők is valamilyen fórumot keresni, mert a dolog sokkal hitelesebb, ha nem egy őrült mondja mindig ugyanazt.
