[2008.05.16. 10:39]

Egy német lakópark kudarca, a folyót is akarták

Hazai szemmel nézve talán meglepő, de a jóléti Európában – Svédországtól Észak-Olaszországig, Franciaországtól Ausztriáig – csak elvétve találkozhatunk zárt lakóparkkal. Kétségtelen, az elmúlt másfél évtizedben a befektetők itt is megpróbálták átplántálni az észak-amerikai ingatlanfejlesztési modellt, ám törekvésük többnyire sikertelen maradt, és szinte azonnal elbukott a helyi hatóságokon vagy az állami előírásokon.

Az első és mindmáig egyetlen kísérlet egy zárt lakópark felépítésére Németországban is amerikai mintára, közelebbről egy kaliforniai tervezőiroda munkájára támaszkodott. A helyszín kétségkívül telitalálat: Berlin és Potsdam határán, az UNESCO-védelem alatt álló parktáj közepén, a festői Havel folyó partján, nem messze a történelmi kémfilmekből ismert Glienicke hídtól építették fel az Arkadien lakóparkot.

Az ezredfordulóra a lakópark harmincezer négyzetméteres területén nyolc luxusvillát húztak fel, összesen alig több mint negyven lakással. Újdonságként a lakóparkot teljesen körbezárták kerítéssel, videokamerás térfigyelő rendszerrel és 24 órás, őrző-védő feladatokat is ellátó portaszolgálattal. Igyekeztek tehát megfelelni mindannak, amit a lakópark hirdetési szlogenje is sugallt: „Mindig is különleges élménynek számított szép környezetben és biztonságban élni”.

Ám a „Havel-parti Beverly Hills”, ahogyan az újságok az Arkadien lakóparkot felkapták, mégis torzó maradt. A potsdami építészeti hatóságok a terület körbezárása és bekamerázása ellen még nem emeltek szót. Azt viszont már előírták, hogy a Havel folyó partszakaszait a lakók nem használhatják kizárólagos joggal, azokat meg kell nyitni a széles nagyközönség gyalogos forgalma előtt. Ez a partszakasz ugyan továbbra is az Arkadien lakópark tulajdonában, de – érvényesítve a közösség szempontjait szem előtt tartó jog betűit – közösségi használatban van.

Talán éppen a privát Havel-part hiányában az Arkadien lakópark lakásainak egy része még ma is üresen áll. És talán éppen az Arkadien kudarca miatt már az újabb lakóparkok sem törekednek a közterületek elzárására. Ehelyett a befektetők inkább egy másik koncepcióval kísérleteznek: a lakóparkokat ugyan portaszolgálattal látják el, de ez a portaszolgálat javarészt csak a lakók ügyes-bajos dolgait segítő szolgáltatóközpont feladatait végzi. Ráadásul a zárt lakóparknak még ez a lecsupaszított koncepciója is csak az egykori volt szocialista Kelet-Németország nagyvárosaiban jelent meg.

Luxus lakópark Ausztriában

Hasonlóképpen sok vitát váltott ki a Bécs közelében felépült Fontana lakópark is, noha itt már eleve hiányoznak a kapuk, a kerítések és a sorompók. Ausztria máig egyetlen, a lakóparkok amerikai mintáját – ha csak részleteiben is, de – követő lakóparkja ugyanis bevallottan luxus lakópark. A helyszín most is telitalálat, hiszen a lakópark Bécstől délre mintegy harminc kilométerre fekvő Oberwaltersdorf határában épült fel, egy mesterséges tó és egy nemzetközi versenyek megtartására is alkalmas 18 lyukas golfpálya mellett. A ma mintegy százötven villa jellegű családi ház és a közel kétszáz apartmanlakás lakói számára pedig – a tópart és a golfpálya mellett – további létesítmények sora garantálja a szabadidő sportos eltöltését, mint az uszoda, a fitneszközpont és a teniszpályák. Mindazt tehát, amit a lakópark szlogenje is ígér: „Álomélet a zöldben”.



Úgy tűnik azonban, hogy az osztrák és kanadai befektetők által felépített zöld áloméletben az osztrák nagyközönség egy része már a szociális piacgazdaság alapjainak felmondását látja. A városépítész, filmrendező és szakpublicista, Reinhard Seiß – jellemzően egy hajléktalanok által árusított bécsi utcai újságban – tömören meg is fogalmazza a luxus lakóparkkal szembeni ellenérzéseket: Ausztria, „amely eddig boldogan elvolt a zárt lakóparkok szociális obszcenitása, és a nyertesek párhuzamos zárt világai nélkül, most a Fontana lakóparkkal beszennyeződött”.

A Fontana lakópark ugyan nem zárkózik el falakkal és sorompókkal a világtól, de a lakások ára már önmagában távol tartja a társadalom többségét a kirakatba tett csoportos luxustól. Ismét Seiß ironikus sorait idézve: „Egy topmenedzsernek a golfpálya közelében egy tópartra nyíló apartmanlakásért hatszázezer eurót kell leszurkolnia. Természetesen a befektető munkáscsaládokat is szívesen vár a lakóparkba. Már ha képesek előteremteni a hatszázezer eurót.” A szociális indulattal fűtött ironikus szavak mégsem állják ki a tényadatok próbáját. A hivatalos statisztikai szerint ugyanis a Fontana lakópark lakosságának döntő hányada, kereken kétharmada nem a szupergazdag topmenedzserek köréből, hanem az átlagosnál jobban kereső, tehetősebb alkalmazotti és hivatalnoki rétegből kerül ki.

Hungarikum a zárt lakópark?

Amint a példák is mutatják, a jóléti Európában az amerikai mintát követő zárt lakópark ma még igazi ritkaságnak számít. Abban a kultúrkörben ugyanis, ami a magyarok számára földrajzilag is a legkönnyebben elérhető, és ami mind a mai napig életmódbeli vonatkozási keretként szolgál, a közösségi terek védelme és fenntartása kiemelt állami, önkormányzati feladat. Olyan feladat, amit a közszféra egy magántőkés ingatlanfejlesztés esetén sem enged ki a kezéből. Olyan feladat, amit szigorú törvényi szabályozással bástyáznak körül.

Ezért nagyon sántít a magyarországi vitákban gyakran előforduló érvelés, hogy a hazai lakóparkok – főleg színvonalukat tekintve – köszönőviszonyban sincsenek a nyugati lakóparkokkal. Sántít ez az érvelés, mert Európának azon a részén, amit mi előszeretettel Nyugatnak nevezünk, jószerivel nincs igazi zárt lakópark. Lakóparkjaink sokkal inkább egyfajta magyar, vagy kelet-közép-európai találmánynak tekinthetőek, amelyek ugyan sok forrásból táplálkoznak, ám a források között éppen a nyugati hatásnak jut a legkisebb szerep.