[2008.05.13. 13:45]
Zsákutcában a betörő is zsákutcában
A védhető terek koncepciójának egyik sikertörténete, Five Oaks, az Ohio állambeli Dayton belvárosa és elővárosi agglomerációja között meghúzódó, közel ötezer lakosú városnegyed utcahálózatának átszerkesztése volt. Az 1990-es évek elejére az eredetileg munkások lakta negyed már a vészes lepusztulás jeleit mutatta: lakossága kicserélődött, túlsúlyra jutottak az afroamerikai bérlők, az utcákon állandósult a drogdílerek, a stricik és a prostituáltak jelenléte, a bérlők arányának növekedésével a családi házak is egyre elhanyagoltabb állapotba kerültek, az ingatlanárak pedig folyamatosan zuhantak.
A védhető tér elveit követő utcahálózat – az ürömi Táborföld lakópark
Cséfalvay
A helyzet megoldására Oscar Newman 1992-ben két javaslattal fordult Five Oaks vezetéséhez: egyrészt a városnegyedet fel kell osztani legfeljebb három-hat utcára kiterjedő mini-szomszédsági övezetekre, másrészt az övezeteket úgy kell a közforgalomtól elzárni, hogy csak egy főútvonali bejáratuk legyen. Newman szerint a nagyobb biztonságot éppen az garantálja, hogy „az emberek csak azon az úton juthatnak ki a szomszédsági övezetből, mint amelyiken bejöttek. (…) Ez egyben azt is jelenti: a bűnözők és klienseik majd megfontolják, hogy bemerészkedjenek-e a miniszomszédsági övezetbe, ha csak azon az úton tudják elhagyni a terepet, mint amelyiken érkeztek”.
Five Oaksban a helyi lakosokkal folyatott hosszas egyeztetés után – részben a beépítés jellegét és a lakosság társadalmi összetételét is követve – Newman összesen harmincöt utcát és huszonöt sétányt zárt le vagy alakított át zsákutcává. Ezzel a lakónegyedben tíz mini-szomszédsági övezet született. (...) Newman minden övezetben meghagyott egy főtengelyként szolgáló utcát, amely az egyik végén zsákutcaként végződött, a másik végén pedig egy nagy bejárati kapuval kapcsolódott a negyedből kijutást biztosító főútvonalra. Ezt a tengelyként szolgáló utcát, – mintegy a kettős kereszt, vagy mint Newman nevezete, a görög kereszt formáját követve – maximum két utca szelte át, amelyeknek azonban mindegyik végét zsákutcává tette, vagyis kapukkal, kerítésekkel lezárta.
A zsákutcák és a bejárati kapu költségeit fele-fele arányban a városnegyed önkormányzata és a mini-szomszédsági övezetek lakossága finanszírozta. Nem is annyira a magas költségek miatt, hiszen a kapuk és kerítések költségei egy-egy 150-180 háztartásból álló mini-szomszédsági övezetben nem haladták meg az ötvenezer dollárt. Sokkal inkább azért – fogalmaz Newman –, hogy „kialakuljon a közösségben a tulajdonosi szemlélet és erősödjön a tulajdonosi érzés”.
