[2009.10.11. 13:25]

– Adott a világgazdasági válság. Állandóan erről beszélnek. De főként azok, akik ehhez nagyban hozzájárulnak. Mik az alapproblémák, vannak-e valóban hiteles információk, és körvonalazódnak-e már a megoldások?

– A világválságról szóló eddig napfényre került elemzések két nagy csoportra oszthatók. Az egyik elemzéstípus konklúziója arról szól, hogy fogalmilag és statisztikatechnikailag rossz az, amit mérünk. A gazdaságpolitika érdeklődésének középpontjában a GDP alakulása áll. De a GDP az elmúlt harminc évben egyre inkább megbízhatatlan adattá vált, azaz nem igazán képes tükrözni a gazdaságban, társadalomban, emberi életben zajló folyamatokat, mert a GDP a termelés kibocsátását és felhasználását méri. Az elmúlt 30 évben a világgazdaságban előtérbe került, sok szempontból dominánssá vált az ipari termelés kibocsátással és felhasználással szemben egyrészt a szolgáltatások szerepe, másrészt az állam szerepvállalása. Ezek persze nagyon komplex formákat öltenek. Ezeknek a tényezőknek a mérése valójában nem megvalósítható az ipari termelés mérésére kidolgozott fogalmak és technikák segítségével. Itt más világról van szó.

– Mondana erre egy konkrét példát?

– Amikor az amerikai állam több milliárd dollárt költ arra, hogy a tulajdonában lévő NIH (National Institutes of Health) feltérképezze a genome-ot, az emberiség genetikai térképét, akkor nem pusztán költségvetési kiadásról beszélhetünk. A kutatások eredményeit nem lehet úgy elintézni, mint a rendőrségre fordított kiadásokat. A GDP növekedése egyre megbízhatatlanabbul tükrözi a társadalom jólétét.

– A multikat gondolom csak ez a szám érdekli. Sorolhatnánk a közhelyeket: maximális profit, pragmatizmus, gazdasági érdekek stb.

– Én inkább azt mondanám, hogy a valóság és a tudomány eszköztára szétvált. A valóság megváltozott. Én nem igazán érzem azt, hogy a multinacionális cégek különösebb nyomást gyakorolnának a kormányokra, hogy GDP alapú gazdaságpolitikát folytassanak. Ők ezt lazábban kezelik: szeretnék megérteni, hogy mit és miért csinálnak a kormányok, aztán kitalálják, hogy erre hogyan reagáljanak. Most valóban van egy tudományos gond. Arra a megdöbbentő felismerésre jutottunk az elmúlt években, és ezt a válság nagyon felerősítette, hogy nem igazán azt mérjük, amit kellene, és amit mérünk, azt se mérjük jól. Egyszerű példa: a közlekedési dugó jót tesz a GDP-nek, fogy az üzemanyag, rongálódik az autó és az úttest, mindez fogyasztást jelent és termelést ösztönöz. De a dugónak a társadalom többsége nem örül, és nem tartja szerencsés körülménynek. Hiába nő a GDP, ettől még nem fogom azt érezni, hogy az életem jobb lesz. Sárközy francia elnök egy évvel ezelőtt másokkal együtt bejelentette, hogy a lakosság többsége úgy érzi, a statisztika hazudik, nem tükrözi az élettapasztalatokat. Ez növekvő gazdasági és társadalmi gondként jelentkezik. A híres amerikai szaktekintély Stiglitz vezette bizottság múlt héten publikált egy komoly tanulmányt, ami ezt a kérdéskört taglalja. Válságban van a közgazdaságtan abban az értelemben, hogy nem tudja, mit kellene mérnie és hogyan. Már 20 évvel ezelőtt felmerültek ezek a gondok. Ebben a nemzetközi elemző munkában egyébként komoly szakmai munkát végez a Központi Statisztikai Hivatal.

– És mi az elemzések másik fő tanulsága?

– Felismerték azt, hogy a közgazdaságtan azon feltételezése, miszerint a piacgazdaság egyensúlyteremtésre törekszik, olyannyira téves, hogy ennek az ellenkezője igaz. Hiszen éppen a gazdasági folyamatok vezetnek egyensúlytalansághoz a megfelelő jogi és szabályozási keretek hiányában. Tehát a kialakult világválság annak a következménye, hogy a neoliberális közgazdaságtan mentén az államok leépítették azokat a szabályozó képességeket, amelyek a piacokat az egyensúly megteremtése felé terelték volna.



– De lesz-e önkritika és nagyszabású korrekció?

– Azt még nem lehet tudni, hogy ennek milyen következményei lesznek. Vissza a szocializmusba, vagy vissza az erős államba, ez milyen hatással van a demokratikus intézményrendszerekre, előtérbe kerülnek-e az autoriter állami struktúrák, a puhadiktatúrák? Dunát lehet rekeszteni a különféle verziókkal és véleményekkel. Mivel azonban a piacok nem képesek egyensúlyt teremteni, ebből következik, hogy a piacoknak nincs önszabályozó képességük. Az erre alapozott gazdaságpolitika bukásra van ítélve. E két fő felismerésre alapozva mindenki egyetért abban, hogy a pénzügyi rendszer talpra állítása nélkül nincs kibontakozás, hangsúlyozottan vonatkozik ez a megállapítás az ingatlanpiacokra. Ha a bankok nem finanszírozzák az ingatlanágazatot, akkor az nem fog talpra állni.

– Mi lenne a leépített államok feladata a tűzoltásban és a talpraállásban?

– A pénzügyi rendszer szabályozásának visszaállítása égető feladat, de a megoldás előtt sok az akadály. Hiszen ezek a szabályozó rendszerek hagyományosan a szuverén államok keretein belül kerültek megfogalmazásra, de a globalizáció hatására ezek a lehetőségek nagyon beszűkültek. Ezért aztán a szabályozást bizonyos értelemben nemzetközi szintre kellene emelni, amely vonatkozna a világ nagy részére, de erre a szuverén államok még nem hajlandóak és nem képesek. Joggal egyébként, hiszen ha anélkül mondanak le a pénzügyi rendszer szabályozásáról, hogy a fiskális rendszerben is valamiféle koordináció alakulna ki, akkor veszélyes helyzetbe hoznák országaikat. Most itt tartunk.

– De hogyan lehet a válság irdatlan veszteségeit pótolni?

– A nemzetközi pénzügyi rendszer elvesztette a tőkéje kétharmadát, ezzel a hitelező képessége drámaian beszűkült, nem tud hitelezni. A hiányzó tőkét részben pótolták az államok különböző beavatkozásokkal, de ez nem elégséges, és hosszú távon nem járható út. A piacok, amelyek egyébként rendelkeznének a szükséges mennyiségű tőkével, hogy ezt helyrehozzák, nem fogják ezt megtenni mindaddig, amíg nem alakul ki egy átlátható, értelmezhető szabályozó rendszer. Nem tudják értelmezni a tőkeigényt, nem tudnak beárazni egy árszintet, a szokásos technikákat nem tudják alkalmazni.

– Mennyire hasonló és mennyiben eltérő Magyarország helyzete?

– A magyar helyzet részben, de nem is olyan nagy részben ennek a következménye. A magyar helyzetben az a legjobb, hogy Magyarország több mint 20 éve gazdasági stratégia nélkül bóklászik. Ezért a gazdasági szereplők nem tudják felmérni a tényleges lehetőségeket, nem tudják kiszámítani a gazdaság alakulásának a pályáját. A magyar gazdaságpolitika már a rendszerváltás előtt is azt a nézetet vallotta, hogy ez egy kis ország, ezért fejlődését, felzárkózását az exportra kell építeni, és ahhoz, hogy ezt az exportvezérelt gazdasági növekedést megvalósíthassuk, szükségünk van a külföldi tőkére. Ezért jöjjön a külföldi tőke, csináljon, amit akar, és akkor majd lesz növekedés. Ez azért nem jött össze, mert az exportvezérelt növekedési stratégiánktól eltérően a magyar export importtartalma óriási. A export valójában nálunk a bérmunka exportja, ez viszont elégtelen a tőke elvárt hozamának a kitermeléséhez. Ez úgy nyilvánul meg a nemzeti jövedelem szintjén, hogy az ún. külföldi tulajdonosi jövedelem, ami a fizetési mérlegben megjelenik, az most 7-8 milliárd euró körül mozog. Ez az, amit nekünk minden alkalommal a befektető tőkére ki kell fizetnünk.

– Vagyis mivel szimpla bérmunkáról beszélünk, nincs hozzáadott érték, pedig az nálunk maradna.

– Így van. Ez akkor lenne járható út, ha a külkereskedelmi mérlegben keletkező többlet ezt az összeget legalább fedezné.

A cikk folytatását "Vér nélkül nem úszhatjuk meg az elitváltást?" itt olvashatja